Még vagy 25 évvel ezelőtt, olvastam egy kísérletről.
Egy hétköznapi ember és egy szerzetes (zen mester 😉 ) stressz szintjét hasonlították össze.
Annyiból állt a kísérlet, hogy az alany ült egy szobában, mindenféle elektródával, ami a mérte az agyi tevékenységétől a pulzusán át minden túrót, és egyszer csak fejbe verték. (Vagy nem emlékszem pontosan, de valami fájdalom érte.)
A szerzetes esetében az ijedtség, magas szintű volt, de 3-5 másodperc elteltével minden értéke visszaesett a normális tartományba.
A mezei ember esetében az ijedtség szintén magas szintű volt, de nem tért vissza az eredeti helyzetbe, hanem egy picit feszült, készenléti helyzetbe állt.
Ezek a „brit tudósok” folytatták az ütlegelést és a méréseket.
A szerzetes minden esetben nagyon megijedt, majd mindig visszanyugodott.
A hétköznapi próbababa egyre kevésbé ijedt meg, de a fájdalom, és ijedtség múlásával az értékei egyre nagyobb eltérést mutattak a normális állapottól.
Ennyi a mese, nincs tovább…
Emlékszem, még tök fiatalon arra gondoltam, nem szeretnék szerzetes lenni, mert tök hülye. Minden alkalommal betojik, nincs benne semmi túlélő ösztön, nem fejlődik. Nem készül, ezért nem is tud megtenni semmit azért, hogy elkerülje a következő csapást.
Most eltelt 25 év, és még mindig tök fiatalon arra gondolok, hogy nagyon szeretnék szerzetes, sőt, zen mester lenni, mert nyakig ülök a stresszben, fogalmam sincs jön-e újabb csapás, (lehet, hogy nem is!!!) és már pontosan tudom, hogy attól, hogy számítok rá, nem leszek felkészültebb, és semmit nem tehetek az ellen, hogy elkerüljem a következőt.
DE! A közte lévő csendes időszakokat megtanulhatom élvezni! Ha vissza tudok nyugodni.
SŐT! Ha igazi zen mester lennék, akkor a fejbecsapástól sem kéne betojni, hiszen hozzá tartozik az élethez és úgyis elmúlik…
derusen 