Leesett a tányérnyi torta…

Nem most, nyáron, nyaraláskor, az étteremben.
A felszolgáló fiú ejtett le vagy 5 féle sütit, miközben vadul magyarázta, hogy melyik, milyen ízű, és hány darab van még belőle…

És hopp, lepottyantak.

Hirtelen mozgásba lendült az összes felszolgáló, jöttek szemeteslapáttal, felmosóval, új asztalterítővel, és egy új adag mutogatni való sütivel…
Nem volt 20 másodperc és minden ott folytatódott, ahol tartottunk, a desszertválasztásnál.
Még a fiatal kolléga kapott két heccelős vállba lökést, és még a következő 5 percben kétszer cukkolták azzal, hogy „itt is meg kell mutatni a tortákat! Gyere csak!”, és vigyorogtak, mint a tejbetök.

Így szeretném.
Így szeretném érezni a hibázást, súlytalannak, mint ami bármikor, bárkivel előfordulhat!
Így szeretném érezni, ha a gyerekek hibáznak. Ráterelve figyelmüket a javítási lehetőségekre.
(Mikor kisebbek voltak, még ment. Ha eltört összesöpörtük, ha kifolyt felmostuk, ha beütöttük megpusziltuk, ha direkt bántottuk bocsánatot kértünk és megpróbáltuk kitalálni, hogyan tehetnénk jóvá…)
Így szeretném érezni, mikor Emberem hibázik! /bár természetesen ő hibátlan! :D/
Így szeretném érezni, mikor én hibázom! Kérlek!

Hogyan lehetne jobb?

Mivel már augusztus közepe óta napi 6-8 órát ülök számítógép előtt, ezért mozogni kezdtem. Pici fáziskéséssel ugyan, de majd egy hónapban minden hétköznap.
Bizony.
Aztán jött némi családi reggel indulásos, elmaradó első órás nehéz hét, és abbahagytam, és ugyanígy hanyagoltam a mozgást az őszi szünetben is.

Annyira megéreztem, hogy elmaradt, hogy bár nagy lustán, de új hét, új élet jeligével újrakezdtem.
A nyújtás a végén mindig jógás.
Gerinccsavarás…
Hegytartás…
Kobra…
Kutya le és fel…

Gerinccsavarás közben talált meg a nem új érzet: nekem most annyira nehéz…
nehéz itthon…
nehéz a családdal…
nehéz a kamaszodókkal…
nehéz az erre reagáló Emberemmel…
nehéz lenyelni… mert úgy érezem, védenem kell a gyerekeket.
(Nem is ismerek ennél erősebb ingert!)
nehéz szembe menni… mert megint konfliktus lesz belőle és az már úgy fáj…

és tartom…
és rájövök, mint olyan sokszor, hogy a bánatos ászanához sem kell minden izmot megfeszíteni.

Vajon a létezéshez mit lehet elengedni, amit szorítok?
Hogyan lehetne könnyebb?
Merre fordítsam a fejem?
Merre nézzek? előre? hátra? felfelé?
Mindig úgy kezdtük a jógát: csak önmagadra figyelj!

Talán mindannyiunknak úgy lenne a legkönnyebb, ha először belül keresnénk.
A kint még ráér, ha lesz egyensúly, cél, öröm odabent!