Téli reggelek…

Van az évnek pár hete, mikor a nap a teraszajtóval szembe kel.
Még kis ívet jár be az égen, de valahogy pont nem takarják el felkeléskor sem a fák, sem a szomszéd ház.
Alacsonyan jár ilyenkor. Bevilágít egészen a konyháig.
(Hahaha, minden apró kosz látszik, még a levegőben a kavargó porszemek is! Gyönyörű!)

És idén, hogy itthon tanulok, és sokszor Emberem viszi a gyerekeket suliba, sokszor itthon ér ez a csodás pillanat, és igen, néha már tanulás közben ér a téli napfelkelte.

Ilyen gyönyörű…
Oh, nem is ilyen, élőben sokkal-sokkal szebb!

A másik fény, a laptop képernyőkímélője, ami azért kapcsolt be, mert belefeledkeztem a gyönyörködésbe és a pillanat megörökítésébe!

Új év, új oklevél

Vajon melyik kié?
Ezt már megszoktuk. Kell elismerés. El ne felejtsük, kik vagyunk, mit érünk, mit ismer el e környezetünk.
Ez az én visszajelzésem.
Vajon melyik, kié? 😉

Leesett a tányérnyi torta…

Nem most, nyáron, nyaraláskor, az étteremben.
A felszolgáló fiú ejtett le vagy 5 féle sütit, miközben vadul magyarázta, hogy melyik, milyen ízű, és hány darab van még belőle…

És hopp, lepottyantak.

Hirtelen mozgásba lendült az összes felszolgáló, jöttek szemeteslapáttal, felmosóval, új asztalterítővel, és egy új adag mutogatni való sütivel…
Nem volt 20 másodperc és minden ott folytatódott, ahol tartottunk, a desszertválasztásnál.
Még a fiatal kolléga kapott két heccelős vállba lökést, és még a következő 5 percben kétszer cukkolták azzal, hogy „itt is meg kell mutatni a tortákat! Gyere csak!”, és vigyorogtak, mint a tejbetök.

Így szeretném.
Így szeretném érezni a hibázást, súlytalannak, mint ami bármikor, bárkivel előfordulhat!
Így szeretném érezni, ha a gyerekek hibáznak. Ráterelve figyelmüket a javítási lehetőségekre.
(Mikor kisebbek voltak, még ment. Ha eltört összesöpörtük, ha kifolyt felmostuk, ha beütöttük megpusziltuk, ha direkt bántottuk bocsánatot kértünk és megpróbáltuk kitalálni, hogyan tehetnénk jóvá…)
Így szeretném érezni, mikor Emberem hibázik! /bár természetesen ő hibátlan! :D/
Így szeretném érezni, mikor én hibázom! Kérlek!

Hogyan lehetne jobb?

Mivel már augusztus közepe óta napi 6-8 órát ülök számítógép előtt, ezért mozogni kezdtem. Pici fáziskéséssel ugyan, de majd egy hónapban minden hétköznap.
Bizony.
Aztán jött némi családi reggel indulásos, elmaradó első órás nehéz hét, és abbahagytam, és ugyanígy hanyagoltam a mozgást az őszi szünetben is.

Annyira megéreztem, hogy elmaradt, hogy bár nagy lustán, de új hét, új élet jeligével újrakezdtem.
A nyújtás a végén mindig jógás.
Gerinccsavarás…
Hegytartás…
Kobra…
Kutya le és fel…

Gerinccsavarás közben talált meg a nem új érzet: nekem most annyira nehéz…
nehéz itthon…
nehéz a családdal…
nehéz a kamaszodókkal…
nehéz az erre reagáló Emberemmel…
nehéz lenyelni… mert úgy érezem, védenem kell a gyerekeket.
(Nem is ismerek ennél erősebb ingert!)
nehéz szembe menni… mert megint konfliktus lesz belőle és az már úgy fáj…

és tartom…
és rájövök, mint olyan sokszor, hogy a bánatos ászanához sem kell minden izmot megfeszíteni.

Vajon a létezéshez mit lehet elengedni, amit szorítok?
Hogyan lehetne könnyebb?
Merre fordítsam a fejem?
Merre nézzek? előre? hátra? felfelé?
Mindig úgy kezdtük a jógát: csak önmagadra figyelj!

Talán mindannyiunknak úgy lenne a legkönnyebb, ha először belül keresnénk.
A kint még ráér, ha lesz egyensúly, cél, öröm odabent!

Elengedés – meglátás

Szombaton újabb női körös találkozón voltam, és több mozgásos gyakorlat is akadt.

Volt, hogy többen felemeltünk egyvalakit, volt, hogy körbeálltunk és egymás ölébe ültünk, mindenki volt kiskifli és nagykifli is egyaránt!

Női kör tagjaként, női falka, vagy egy család tagjaként azt kéne megtapasztalni, hogy a kör, a falka, a család megtart!

Ez viszont erősen bökkenős.

Ez az elengedem MAGAMat!

Ennek egyik igen fontos része a fizikai testem elengedése.
Ki gondolta volna, hogy ez a nekem jutott testalkat ennyire segít megláttatni dolgokat!?!

Én már jó ideje nem vagyok sem kicsi, sem törékeny, sem könnyű.
Fizikai testem nehéz.
Ennek a fizikai tehernek a másikra való ráterhelése igazi kihívás nekem.
És ahogy a párhuzamok olyan szépen futnak az éltben, sokszor a lelkemet nehéznek érzem.
Ezen lelki tehernek a másikra való ráterhelése szintén igazi kihívás nekem.
Aztán ne felejtsük ki az épp aktuális anyagi terhet. Mely most, hogy tanulok már nem közös teher, hanem kizárólag Emberemé!
Ennek anyagi tehernek a másikra való ráterhelés igazi kihívás nekem!

Aztán szembejött velem egy akrojógás cikk! (Érdemes klikk és elolvasni, de csak a blogbejegyzés után!)

Itt azt sugallják, hogy férfi és nő ezt együtt tudja csinálni. Hogy átsegíthetjük egymást, ha nem követjük el a szokásos szerepzavaros hibáinkat.
Ha nem aggódom, hogy nehéz vagyok…
Ha nem kéri tőlem az útirányt…

Aztán a sok gyakorlat közben, összefutottam azzal, amiért valójában odamentem aznap.
Lehetőséget kaptam, hogy a szívemben rejlő kérdésre választ kaphassak a szívemtől.
A kérdésem: – Mit tegyek, hogy ne legyek teher?
Húú, még most leírva is érzem a súlyt, az aggódást, a terhet, a nyomást, az érdemtelenséget…
És az én kis szívem mutatott nekem egy gyertyát és azt súgta: – Nem vagy teher! Ragyogás vagy!
Húúú, még most leírva is érzem az Igazságát, a könnyűséget, a meleg ragyogását és végtelen hálát, hogy megláthattam ezt a nézőpontot és remélem, hogy elhozza a változást!

Köszönöm!

Szentjánosbogarak

Tegnap élményekkel teli szívvel jöttem haza…
Olyan volt, mintha lenne egy teli befőttesüvegem szentjánosbogárra. Pici lámpások!

Kérdezteted, hogy mi történt velem, milyen volt.
Úgy szerettem volna megmutatni!
Letekertem a kupakot, ők felröppentek és csodás tánccal eltűntek az éjszakában!
Aztán Rád néztem, és láttam, hogy nem láttad őket, elmulasztottad a táncukat!
Persze biztos láttál már szentjánosbogarat temérdeket…

De most nekem már nincs megmutatnivalóm, mert kiürült az üvegem.
Mondjuk most szabadok.
De kifosztott lettem.
Nem is számít, hogy Te fosztottál ki, vagy én engedtem elő őket!

Most újra kell élményeket gyűjtenem…
Vajon legközelebb megosszam?

Elmaradt írások – morgás-stop

Ez a tavaly karácsonyhoz tartozik, de most jött el az ideje.

Szóval idén végre nem azt leheltem Emberem fülébe, hogy „Szeletelőgépet”, hanem azt, hogy „ékszert”!
Mert nagyon fontos, hogy néha legyen nekem valami, ami nem fontos, ami csak úgy, csak magamért, csak örömből és nem mindig az a fránya praktikum.

Úgyhogy lett.
Szett.
2 darab.
Csodaszépek, alkalmiak.
Rögtön praktikus agyammal azon kezdtem gondolkozni (az örülés után), hogy mikor is fogom felvenni, mert ezeket azért egy bevásárláshoz nem viseli az ember lánya.

* nem tudok fényképezni, de gyönyörű, ragyog és csillog-villog és varászlatos a színe is!

És ekkor előállt a mentő ötlettel a Fiam.
Feltette a nyakamba az egyik nyakláncot és azt dünnyögte a fülembe:
-„Mit szólnál Anya, ha ez lenne a morgásmentes nyakláncod? Ha ez van rajtad, akkor nem lehet morogni. Vehetnél levegőt, hogy megnyugodj, vagy végiggondold. Számolhatnál párat.”

Ez ám a paradigmaváltó nyaklánc!

Nyilván a karácsony előtti stresszben sokat morogtam.
Esetleg amúgy is átcsúsztam Morgósba.

Kipróbáltam.
Jártam-keltem.
Királynős érzés volt.
Kiemelkedő.
Tudatos.
Jelenben lévő.
Mint mondjuk a Maszkban, mikor felhangosodtak a tulajdonságok!
Olyan Énebb lettem.

Azta!
Ez aztán az ajándék.

Esélyegyenlőtlenség

Valamikor láttam egy videót, amin ovisok versenyt futottak.
Fiúk, lányok vegyesen, olyan 3-5 évesek.
Az első 80 méter után a lányoknál ott állt egy vödör ruha és egy mosógép, be kellett dobniuk a ruhákat, utána tudtak csak tovább futni.
A kisfiúk előtt efféle akadály nem állt, mégis mikor meglátták, hogy a lányok lemaradtak, hátra néztek. Volt, aki visszafutott és segített bedobálni a ruhákat. Volt, aki rohant előre.
Aztán jött még játékbaba pelenkázós akadály. Itt, a kisfiú, aki az előbb még segített, most egy pillanatig hezitált, de már nem fordult vissza segíteni. Látta, hogy lemaradt a többi fiúhoz képest, és vágtatni kezdett.

Nem emlékszem több részletre, csak az érzésre, hogy milyen volt nézni…
Emlékszem annyi volt bennem: – „Hát ez van!”

Most pár hete elkezdődött ez az új szakma-tanulósdni.
Sok a fiatal.
Sok a férfi.
Én pedig itt vagyok a futópályán a sok extrával.

Vajon akadály?
Vajon verseny?
Vajon ellenfelek vagyunk?
Mit érzek most?

Remélem, lesz olyan, aki észreveszi, hogy anyaként, nőként csúcsra járatjuk a mulit-tasking készségeinket a túlélés és a siker érdekében.
Remélem, nem fogom soha a férfiakat ellenségnek látni, csak mert rájuk ez a többlet csak részben hárul.
Remélem, hogy sosem fogom Emberemből kiölni a segítő szándékot, mikor visszaszalad hozzám, hiszen mi csapatban játszunk.
Remélem, soha nem sokall be tőle, hogy így, hogy vissza-vissza szalad, egyéniben nem nyerhet.

Vajon min mérjük a sikereinket egyénként, párként és családként?

Mindegy is…
Hiszen valójában úgyis csak az számít, amit nem vihetünk erről a pályáról tovább magunkkal…

Az számít, ami belül van

Bőrdíszműves csodabarátnőm: Barb Tailor mindenfélét alkot bőrből.
Varázslatos.
Tavaly télen vettem tőle 4 kulcstartót, mindannyiunknak egyet.
De valahogy nem lett népszerű, csak én használtam.
Egyet.
Úgy képzeld el a kulcstartót, mint egy bőr téglalapot, mindkét oldalán szöveggel.
Egyik oldalon: „Az számít, ami belül Van”
A másikon, hogy mi is az, ami belül van.

Imádom.

Négyet választottam:

Szabadság vagyok
Szenvedély vagyok
Bőség vagyok
Szeretet vagyok

Magamnak a „Szabadság vagyok” feliratút szántam, és fel is tettem a kulcsomra.

Hordoztam.
Néha ránéztem.
Zajlott az élet.

És rájöttem, hogy le kell cserélnem a kulcstartómat, mert megvágytam egy másikat a négy közül.

És arra is rájöttem, hogy azért választottam anno, mert NEM voltam szabad.
Váltani kellett.
Elhagyni a fojtót, a korlátozót, a régi szakmát.
Léptem.
Szabad vagyok.

És azért kívántam rá az újra, mert új hiány fogalmazódott meg.

Micsoda varázslat van egy kulcstartóban!

Micsoda varázslat van a hétköznapi dolgokban!

Micsoda varázslat van a szavakban!

Barbit szeretettel, tiszta szívből ajánlom!

Rég járt nálam az öröm, Isten hozott!

Annyira régen fordult elő, hogy csak úgy egyszerűen hullámokban csapott át rajtam a boldogság!
És most!
Lánykám és Apja szívfájdalom közepette plüsst vadásztak édeskettesben.
Mi pedig Kisfiammal idehaza semmittettünk.
Én lent olvastam, ő fent telózott (legálisan).

És akkor felhangzott az ének. Már nem tudom, melyik nóta, de valami mostani sláger angolul…
Boldogan, fesztelenül, önfeledten.
Mint fürdés közben.
Mint mikor boldog az ember.

És rájöttem, hogy megtalált egy boldog pillanat, mert végre MINDEN RENDBEN van.

No ilyenből kéne még sok, sok, sok!